A császármetszés (latin neve sectio caesarea) a terhességet befejező műtétek közé tartozik, mellyel kikerülhető, hogy a magzat a szülőcsatornán keresztülhaladva jöjjön a világra. Ez, az egykoron az anyák számára 100%-os halálozással járó műtét mára a szülészet egyik legfontosabb és leggyakrabban használt, biztonságos műtéti beavatkozásává vált. A továbbiakban áttekintjük a császármetszés történetének a mai műtéti technikáig vezető rögös útját.

A császármetszés történetében számos bizonytalan adat szerepel, és még a műtét nevének pontos eredete is homályba vész.

A császármetszés történetében az első nyomok és adatok az ősi görög mitológia világába vezetnek. Az anya hasából való kimetszés a “tiszta születés” módja, mely egyes istenek és félistenek kiváltsága volt. Maga Hippokratész (i.e. 460-377) is apai ágon Aszklepioszig (a gyógyítás istenéig) vezette vissza származását, akit a mitológia szerint, Apolló metszett ki Coronis testéből, akit egyébként Artemisz hadisten ölt meg.

Feltehetően az első valódi megfigyelések a vadászoktól származtak, akik a frissen elejtett vemhes állatok kizsigerelésénél még élő magzatokat találhattak az anyaállat méhében.

A műtét neve a “caedo, caedere – metszeni” latin szóból származik, bár a “sectio” is hasonlót, vágást jelent (“secare-vágni”), így a sectio caesarea “vágó metszést” jelent, mely nyelvészeti szempontból nem helyes. Ennek ellenére világszerte ezt a terminus technicust használják 1637 óta (Theophyle Raynaud, jezsuita szerzetes könyvében javasolta először).

A császármetszés magyar fordítása is helytelen és a legendák ellenére nem Julius Caesar után nevezték el. Bár az ókori Róma szülészei, bábái is ismerték a módszert, de csak a magzatnak a haldokló vagy halott anyából való kimetszésére alkalmazták. Erre egy császári rendelet kötelezte őket (Lex regia, Numa Pompilius /i.e. 715-673/ király rendelete).

Ifjabb Plinius történetíró több híres személyt is megemlít, akik ennek a rendeletnek köszönhették életüket. Köztük volt Cornelius Africanus Scipio (i.e. 235-183) hadvezér, később az első római császár, akinek leszármazottait emiatt caesones-eknek is nevezték. Egyes elméletek szerint a sectio caesarea elnevezés is ennek emlékét őrzi.

A közhiedelemmel ellentétben Julius Caesar valószínűleg nem császármetszéssel jött a világra, ugyanis anyja mindössze Caesar halála előtt 10 évvel hunyt el, márpedig a császármetszést abban az időben még valószínűleg senki nem élte túl. Caesar neve ennek ellenére mégis összekapcsolódott a császármetszéssel, ugyanis törvényben (Lex Caesarea) erősítette meg a magzatok kimetszését a halott vagy haldokló anyákból.

A következő mintegy másfél évezredben ez a funkciója mit sem változott a császármetszésnek. Többek között VI. Eduárd angol király, XIV. Gergely pápa és V. Richárd király is kimetszéssel jöttek világra.

A következő fejlődés abban rejlett, hogy a műtétet élő anyán végezték el, aki túlélte a császármetszést. Az első ilyen eset valószínűleg egy orvostörténeti érdekességként számontartott eset, melynek hitelessége kérdéses. 1500-ban egy Jakob Nufer nevű svájci miskárolónak tulajdonítják az első ilyen műtétet. Feleségének elakadt szülését 13 bába és több kőmetsző szakember sem tudta befejezni. Állítólag Nufer miskároló késével a hasfalon ejtett egyetlen metszéssel kiemelte a magzatot, és a sebet az állatorvoslásban gyakorolt módon látta el, összevarrva a sebeket. A sikert koronázta, hogy a gyermek 77 éves koráig élt, a felesége pedig még további 9 gyermeknek adott életet.

Bizonyíthatóan az első ilyen sikeres beavatkozásra 1610. április 22-én került sor Wittenbergben, Németországban. Az esemény Jeremias Trautmann sebész nevéhez fűződik. Az anya 25 nappal élte túl a műtétet, majd végül szepszisben halt meg. Trautmann érdeme az volt, hogy a méh sebét selyemmel varrta össze. Az első komolyabb sikert, ahol az anya jóval túlélte a beavatkozást, Írországban, 1738-ban (Mary Donally), majd 1793-ban Angliában (Barlow) végezték. Ennek ellenére abban az időben a halálozás 75-95 % volt és ezért inkább a magzat életét áldozták fel az anya érdekében, minthogy rutinból császármetszést hajtsanak végre.

Minőségi ugrást akkor tudtak elérni, amikor javítottak a varróanyagokon (Sänger, 1882 Lipcse), a műtéttechnikán (Porro, 1876 Boston) és megteremtették a szepszis-antiszepszist (Semmelweis, 1857 Budapest), valamint felfedezték az altatást (Morton, 1846 Boston). Az eredmények még így sem érték el az 50 % alatti halálozási arányt.

Magyarországon az első császármetszést Pongrácz Mihály, Nógrád megye főorvosa végezte 1839-ben, de az első igazán sikeres császármetszést, amely után az anya és újszülöttje egyaránt élve hagyta el az intézetet, Tauffer Vilmos végezte 1880-ban.

A XX. században is jelentős fejlődésen ment keresztül a császármetszés. Elsősorban a biztonságossága terén ért el nagy eredményeket, amely lehetővé tette az elterjedését a gyakorlatban olyannyira, hogy már nem csak életveszély esetén lehet alkalmazni, hanem megelőzésként is. Ennek a szemléletnek elterjedésében úttörő munkásságot végzett Magyarországon prof. Zoltán Imre. Kikristályosodott a műtéttechnika, javultak a varróanyagok és az altatási- érzéstelenítési módszerek.

A fejlődés odáig terjedt, hogy napjainkban Magyarországon az újszülöttek kb. 30 %-a császármetszéssel jön a világra, zömmel megelőzés céljából és a műtét halálozása százezrelékes nagyságúra olvadt.